Olvasmányok

Egy kis kedvcsináló V. Kiss Orsolya első regényéből, A herceg fekete lovon érkezett című műből.

Szomorú vasárnap

– Itt van már a Nagyasszony? – esett be lihegve Márkó az étterem ajtaján. Janka a nagydarab srácra szegezte a mutatóujját.

– Még nincs, de te elkéstél! Öltözz át gyorsan, és gyere segíteni!

Janka a fejét csóválva tért vissza a heti beosztáshoz. Mert ez is a Nagyasszony, Zsuzsa feladata lenne. Az étterem tulajdonosa bizonyára csak bérencnek tekintette Jankát, amikor őt nevezte ki „kisfőnöknek”.

– Amikor Zsuzsa itt van, nem vagyok senki, amúgy meg az ő munkáját végzem – mormogta Janka, ceruzával a kezében, miközben a pincérek időbeosztását próbálta összeegyeztetni. Szinte lehetetlen feladat volt.

Janka a füle mögé igazította egyik, kontyból kiszabadult barna hajtincsét. Az a reggel jutott eszébe, amikor két hétig tartó bátorsággyűjtés után végre a főnöknője elé állt, és kérdőre vonta az előléptetésével kapcsolatban. Elmondta Zsuzsának, mennyire elege van abból, hogy egyre több felelősséget rak rá, de ez a fizetésén egyáltalán nem látszik. Zsuzsa egy hétig hűvösen viselkedett vele szemben, majd előléptette főpincérré, és picit megemelte a munkabérét… és persze rátukmált egy csomó új feladatot is.

Janka lassan kifújta a levegőt, hogy oldja a gyomrában keletkezett feszültséget.

– Te nem szabadnapon vagy ma? – kérdezte Márkó. A fiú váratlanul termett Janka mellett, a lány el is ejtette a ceruzáját. A felszolgáló egyenruhába öltözött srác azonnal ugrott, hogy felvegye. Janka elmosolyodott: Márkó sörhasa a hosszú kötényen keresztül is erőteljesen rajzolódott ki.

Igazából tényleg nem kellett volna itt lennie. Hogyan is fogalmazott a Nagyságos asszony?

– Vasárnapra akarsz szabadnapot? – Igen, ezt kérdezte Zsuzsa, hangjából érződött a döbbenet.

– Aznap van a születésnapom – érvelt akkor Janka elhaló hangon.

– Te is tudod, hogy ez az egyik legforgalmasabb időszakunk. Két nagy csoportunk is lesz pont aznap.

– Igen, de én már egy hónappal ezelőtt is szóltam…

Jaj, de utálta ezeket a pillanatokat. Még ő érezze rosszul magát, mert a születésnapja idén éppen vasárnapra esik?

Janka elvette Márkótól a ceruzát.

– Elvileg délig kell maradnom, aztán mehetek.

– Nahát, milyen nagyvonalú volt a Nagysága! – nevetett Márkó. – Figyu, kimehetek még egy cigire?

Janka intett, hogy menjen. Hiába, ő nem képes jégkirálynőt játszani, mint a főnöke. Ha valóban a menedzser szerepét töltené be, akkor is ilyen engedékeny lenne a beosztottaival.

A lány még egyszer végigpásztázta a terepet. Az étterem a maga modern és elegáns, mégis otthonos stílusával minden ide belépőt lenyűgözött. A csillárok, a sötétbarna asztalok, a halványzöldre festett falak és az oldalsó kanapékon elhelyezett színes ülőpárnák őt is rögtön elvarázsolták, amikor először járt itt. Milyen régen is volt már az! Még egyszer végigment a képzeletbeli listáján: villanyok felkapcsolva, a vázákba való friss virágok előkészítve hevertek a bárpulton, a zene halkan szólt a háttérben, a részmunkaidős pincéreket pedig beállította a megfelelő pályára, hogy az asztalokat terítsék. Eszter, a legtapasztaltabb kolléganője beteget jelentett, így eggyel kevesebben voltak. Ami mondjuk nem hiányzott, épp egy ilyen forgalmas napon, amikor Janka sem lesz bent…

Janka kisétált az utcafrontra, hogy az étterem előtt felállított dobogóra tett asztalok tisztaságát is ellenőrizze. Sóhajtott egyet, mert tudta, hogy hiába figyel mindenre, a főnöke úgyis meg fogja találni azt az egyetlen kis hibát, ami persze neki fel sem tűnik. Vajon Zsuzsa tényleg el fogja engedni délben? Lehet, hogy nem is jön ma be, nem váltja le, és Janka maradhat itt éjszakáig. Erre a gondolatra feszültséget érzett a gyomrában, pedig megígérte magának, hogy a születésnapján egész nap jókedvű lesz. Mégis… mi van, ha nem ér oda egyre a találkára a barátnőivel, akik a szülinapjára meglepetéssel készültek? Ráadásul anyjának is megígérte, hogy este átugrik hozzá.

A kinti asztalok rendben voltak. Janka megfordult, hogy visszalépjen az étterembe, és bosszankodva fedezte fel, hogy a bejárat melletti asztalnál egy vendég helyezte magát kényelembe. A férfi neki háttal ült. Lábát a szemben lévő székre helyezte, arcát a nap felé fordította, szemén napszemüveg. Úgy tűnt, remekül érzi magát, és várja, hogy kiszolgálják.

Ezt most nem fogja hagyni, döntötte el Janka, és határozottan az asztal elé lépett.

– Elnézést, uram, még nem vagyunk nyitva. – Kedvesen, de nyomatékkal ejtette ki a szavakat.

A férfi, olyan harminc körüli, lassan fordult a hang irányába, mintha a lány megzavarta volna a reggeli relaxációjában.

– Tényleg? – nézett Jankára. Végigmérte tetőtől talpig. – Én mindössze egy kávét akarnék.

– Sajnálom, egy óra múlva nyitunk.

– Ugye, most nem fogsz kidobni? – nézett rá az idegen. Janka rácsodálkozott, milyen simán váltott át tegezésre. A hatás kedvéért a férfi a napszemüvegét is lassan levette, és úgy nézett rá meleg, barna szemével. – Csak egy kávéról van szó.

„A francba” – bosszankodott magában Janka. „Miért néz rám így? Most komolyan egy kávéval kell rohangálnom, mikor a nyitásig még ezer a teendőm?” Bosszúsan fújta ki a levegőt. A gyenge pontjára tapintottak, egyszerűen képtelen nemet mondani.

– Hát jó. Egy kávé még belefér. Milyet hozzak?

– Eszpresszót, légy szíves – mosolygott a férfi, épp úgy, mint aki hozzá van szokva, hogy mindent megkap, amit szeretne.

– Várni kell – tette hozzá Janka. – Hogy felmelegedjen a kávégép. – A mondat végét már csak a válla felett vetette oda. Bosszúsan lépett a pult mögé. Milyen pofátlan pasas! Elismerte magában, hogy egészen jóképű, de ez most nem volt rá semmilyen hatással.

Letette a férfi elé a csészét, és hozzácsapta szokásos pincérnői mosolyát is. Még jó, hogy ez a szakmája – a mosolygás. Őszintén képtelen lett volna ehhez a fafejhez jópofát vágni.

– Nagyon kedves tőled – nézett rá a férfi kihívóan.

– Nincs mit – felelte Janka, letette a kávéscsésze mellé a nyugtát, majd megfordult, és sietős léptekkel a bejárati ajtó felé vette az irányt.

Visszatérve az étterembe nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy az asztalok fele még mindig nincs megterítve, ráadásul egy halom evőeszköz áll a felszolgálói szobában törölgetésre várva. Nicsak, a bár sincs megnyitva, ami pedig Márkó feladata lenne. Mégis, mit csinál az a léhűtő ennyi ideig?

A konyhából Albert, a főszakács lépett elő. Jankát már a férfi jelenléte is megnyugtatta. Talán a belőle áradó visszafogott derű és a mosolygós arc miatt volt ez így. Vagy talán az óriási különbség okozta, ami Albert és az elődje között volt. Paulo, a portugál származású ex-szakács bármelyik pillanatban készen állt egy kiadós vitára vagy szimpla dühkitörésre. Imádta a kollégákat a hangulatingadozásaival terrorizálni. Egy nap azonban túl messzire ment: dühében Zsuzsa felé hajított egy merőkanalat, amiért a nő kritikával illette a zöldséges rizottóját. Paulo egy óra múlva már nem állt az éttermük alkalmazásában… Azt követően a próbaidős szakácsok csak úgy jöttek-mentek, mígnem egy nap besétált hozzájuk Albert, és megmentette az étterem veszélyben forgó becsületét.

Albert hosszú, csíkos kötényében, csípőre tett kézzel állt a bárpult mellett. Magas, szikár alakjával, sötétszőke hajával és megnyerő, kék szemeivel ő volt a pincérnők körében a konyha legnépszerűbb szakácsa. Amikor megpillantotta Jankát, felé intett.

– Gyere, meg szeretném mutatni az új desszertet – vigyorgott rá a férfi.

– Muszáj most?

– Eléggé fontos. Ma délben már a menün lesz.

Janka megadóan követte a férfit a konyhába. Ez Zsuzsa feladata lenne… de hát ugye még nincs itt. Pedig fontos, hogy jóváhagyja az új ételt, anélkül nem kerülhet az étlapra. Mindegy – gondolta Janka –, neki mint főpincérnek tisztában kell lennie a felszolgálandó ételek pontos hozzávalóival. Zsuzsa meg úgyis beér délre, megígérte…

– Ez lenne az.

Albert egy tányérra mutatott, amin egy szelet csokitorta állt, rajta egy gyertya és a tányéron csokisziruppal a felirat: Boldog szülinapot! Janka egy pillanatra szóhoz sem jutott. Sűrűeket pislogott, aztán amikor Márkó vezetésével a többiek elénekelték neki a „boldog szülinapot” kezdetű dalt, feladta a küzdelmet a könnyeivel, és keresett egy zsebkendőt. Egyből elmúlt az a belső feszültség, ami egész reggel az idegein ült. Hát neki ennyire jó fej kollégái vannak? Emlékeztek rá, hogy ma van a szülinapja… Lehajolt, és elfújta a gyertyát.

– Kívánj valamit – súgta egy pincérlány.

Janka egy pillanatra lehunyta a szemét. Pontosan tudta, mi az, amit szeretne. Most is, mint az utóbbi egy évben mindig, ugyanazt kívánta…

Márkó ekkor a lány mellé lépett, és átkarolta a vállát.

– Boldog huszonegyedik szülinapot. Ööö… ja, bocs! Harmincegyediket.

– Marha vicces – bökte oldalba kollégáját. – Nem illik gúnyolódni egy hölgy korán.

– Ugyan, ne aggódj, előtted az élet. A nyugdíjig még van egy kis időd – szólt közbe Albert.

– Ha-ha-ha – felelte Janka, de ezen már neki is mosolyognia kellett.

Ebben a pillanatban csapódott a bejárati ajtó, mire mindenki gyorsan szétszéledt. Megérkezett a Nagysága, és végett vetett az ünneplésnek.

– Mi ez a felfordulás?

Janka kisietett a konyhából, hogy szembenézzen Zsuzsával.

– Miért nincs még kész a nyitás? Mit csináltatok eddig? – kérdezte a nő éles hangon. Janka bosszúsan konstatálta, hogy főnöke bezzeg a fodrásznál töltötte az egész délelőttöt. Ilyen szögegyenes hajat nem lehet otthon vasalni.

– Hát, Eszter beteget jelentett, így kevesebben vagyunk. De hamarosan megleszünk… – mentegetőzött.

– Hihetetlen! Ha nem vagyok itt, minden a feje tetejére áll. Félre legyen kész a munka, mert különben nem foglak tudni időben elengedni! – Zsuzsa meg sem várta a választ, az irodájába vonult, és magára csapta az ajtót.