„Ennek sírás lesz a vége”… avagy anyukám arany mondásai

Veled is előfordult már, hogy felnőtt fejjel azon kapod magad, hogy a szüleid mondatait ismételgeted, vagy azok csengnek egyfolytában a füledben?

Velem sokszor. 🙂

Nem is csoda, ha belegondolsz, hányszor hallhattad újra és újra a gyerekkor hosszú évei alatt. Én például szituációkat is hozzá tudok kapcsolni, amikor az a nevezetes mondat elhangzott. Merthogy anyukámnak akadt néhány ilyen megjegyzése, amik ma már szállóigévé váltak a családi berkeken belül.

Már hogy is ne lettek volna, mikor az anyukám egy superwoman. Az elmúlt negyven évben minden reggel hatkor kel, mindenhova időben odaér, és nagycsaládos szülőként is kiválóan osztja be az idejét. Olyan energiakészlettel rendelkezik, amit sokan megirigyelhetnének tőle, és ő készíti a legfinomabb húslevest. 🙂 Kár, hogy ilyen messze esett az alma a fájától, sajnos a mai napig utálok korán kelni, és bár ne késnék el sehonnan… a főzést már nem is említem.

A testvéreim fel tudnának még jó néhányat sorolni, de nekem a következők a kedvenceim.

„Ennek sírás lesz a vége.” Amikor a regényemet írtam, egyfolytában ez visszhangzott a fülemben. Mennyire igaz ez Janka és Dávid kapcsolatára, ugye? Ez a mondat jusson eszedbe, ha bántalmazó férfi tűnik fel a láthatáron… sokat segít.

Ezt a figyelmeztetést egyébként, akkor hallhattuk, ha a játék közben felpörögtünk vagy fel-alá rohangáltunk a házban. Naná, hogy ilyenkor valóra vált a jóslata, mert néhány percen belül valamelyikünk elesett, esetleg a játék hevében valamelyik bátyám ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a másikba belerúgjon. A sírással vége is lett a mókának, mert anyukám azonnal lefújta azt…

„Csak ti ne legyetek ilyenek.” – summázta sóhajtva, amikor elmeséltük neki, hogy az iskolában valamelyik osztálytársunk beszólt a tanárnak, vagy hogy valaki kirabolta a helyi közértet.

„A tányérról mindent meg kell enni”‒ hangozott el ez a bizonyos mondat a családi asztalnál napi átlagosan kétszer. Felnőtt fejjel sokáig nem értettem, miért tuszkoltam le az utolsó falatot is amikor már dugig voltam, vagy vettem rá az asztaltársaság valamelyik tagját, hogy egye meg helyettem a maradékomat. Hát ma már tudom… 🙂

„Ugyan, ez semmiség, ez legyen a legnagyobb problémád”‒ legyintett mosolyogva vigasztalásképpen, amikor például arról panaszkodtam, hogy nekem miért seprű a jelem az oviban, és másoknak meg miért olyan menő dolog, mint katicabogár, házikó vagy pillangó. A bátyáim persze tetőzték a helyzetet, és azzal gúnyoltak, hogy „utcaseprő lesz belőled”. Ez a rémálmom egyébként valósággá is vált egy alkalommal, amikor a főiskola alatt a Mekiben dolgoztam, és kiküldtek az utcára söpörni.

„Csak egy kis csöndet kérek” ‒ felelte, amikor megkérdeztük tőle karácsony táján, hogy mit vegyünk neki ajándékba. (Ma már nem is értem, hogy lehetett kibírni az állandó gyerekzsivalyt.) „Azt kérem csak, hogy ne veszekedjetek” ‒ tette hozzá. Mi persze megígértük nagyvonalúan, de ez az elhatározásunk sosem tartott tovább tíz percnél, pedig igyekeztünk… tényleg.

„Ennek sírás lesz a vége”… avagy anyukám arany mondásai
Tagged on: